Melegek a hidegben - Bród Ireland West

Mint sok más országban és a világ különböző városaiban, Galway településén is megtartják minden évben a Meleg Büszkeség Napját (AKA: Gay Pride), hogy megemlékezzenek a Stonewall 1969-béli történésekre. A legelőszőr 1970-es évben megtartott rendezvény "Büszkeség" elnevezését a társadalmi szégyen antonímájára hozták létre. Ha megfelelőek az információim, Galway büszke városában a parádét már 20. alkalommal rendezik meg a New York-i meleg társadalom elleni túlkapás emlékére. Maga a történet nem igazán szofisztikált, mégis úgy tűnik, hogy sokan (még az érdekelt feleket beleértve) se ismerik. 1967 márciusában (a korrektség kedvéért pontosan 18.-án) nyitotta meg kapuit New Yorkban, a kifejezetten meleg vendégeket váró szórakozó egység. A folyamatos rendőrségi rajtaütések ellenére a hely igencsak nagy forgalmat tudhatott magáénak, egészen addig, míg a karhatalmi támadások el nem durvultak. Az ügy egészen odáig fajult, hogy 1969 Június 28.-án (Szombat, hajnali 1:20 körül) a rendőrség elleni spontán és erőszakos tüntetés ki nem tört. Az addigi különálló melegek ezek után kezdtek el komolyabban civil szervezeteket alapítani, melyek azóta is a kexuális beállítottságtól független egyenjogúságért harcolnak.
Ugyanakkor érdekes, hogy nem igazán számít a pontos dátum: a meleg büszkeségi felvonulásokat szerte a világon június-szeptember időintervallumban, össze-vissza tartják meg.
A transzparensek alapján az itteni megmozdulást 3 szervezet komponálta össze. Az LGBT-Youth (AKA: Shout):

A galway-i LGBT, Bród (tökömtuggyamitjelent):

Valamint a cocialistakommunista párt:

A menet persze nem volt túl népes, de annál inkább hangos, amihez természetesen hozzájárult az elől haladó fiatal homo-dobos együttes is.

Utánuk megy gyütt a szokásos szívárványba öltözött tömeg, sok-sok zászlóval.

Egy kicsit utánanéztem a szívárvány jelentésének is, de az nem volt oly nagy megdöbbentő s vicces sztori, mint vártam vóna: az első szívárvány zászlót Mr. G. Baker készítette 1970-ben, amely eredetileg nyóc színből állt. A színek különböző dolgokat reprezentáltak: a rózsaszín a szexualitást, a piros az életet, a narancssárga a gyógyulást, a sárga a napot, a zöld természetet, a türkiz a művészetet, a kék a harmóniát, az ibolya pedig a lelket. Érdekes, hogy az évek során a zászló módosult, az eredeti nyolc színből kettő kiesett. Hogy mely kettő? A szexualitást és a művészetet elképező.... (Jah, pont a melegek nem járatos egyikbe se, totálisan érthető.... hehehe).

Egy másik érdekes dolog, hogy az olaszok által közkedvelt "PACE", azaz béke zászló szintén hasonló megjelenésű, eltekintve attól az apróságtól, hogy az ő zászlajuk elméletileg 7 színből áll, valamint a színek sorrendje más. Arra nem igazán találtam utalást, hogy esetleg közös gyökere lenne a ét zászlónak, de igazából túl nagy energiát nem feccoltam bele, me' annyira nem izgatott, hogy a béke zászló szimbo-logikája ugyanaz lenne é.

Mindenesetre a menet végére egy elég nagy méretű jutott, amelyet különböző lelkes egyén cibált.

A szívárvány cipelésben a Minden Idők Legjobb Harisnyáit hordozó leszboszai is részt vettek:

Lacsekkoltam és tanúsíthatom, hogy a szívárvány alatt nincs kincs (a tövében lévő leszboszikat semmiképp se nevezném annak...).

A felvonulók tömegét némi meglepetés, vidám és itt-ott zavarba esett ábrázatok kísérték, de általában a reakció pozitív volt. Sok ember fényképező gépet ragadva próbálták a pillanatot megörökíteni (a bénábbak mobillal próbálkoztak).

A sorozatból a kedvencem: szegény csávó a menet közepén próbálta menekülőre fogni és ránézésre lövése sem volt mi történik körülötte és mégis mé'...

Persze a fenti reakció némiképp érthető, ha éppen harcos-lezboszik kerülnek a látótérbe:

Természetesen a férfi...ehm nő... sz'al a franc-se tudja (transzvesztiták) is kitettek magukért.

A feliratok közül, minden kategóriában az alábbi myerte meg a versenyt:

("Heteró csaj vagyok, meleg büszkeséggel. Jobb ha hozzászoksz [wazze']!")

A karneváli hangulatot persze nem csak a travik próbálták vissza-adni:

A menet rendjére természetesen rendőrök is vigyáztak, persze nem volt oly nagy készültség, mint Szerény Hazám MégSzerényebb Fővárosában...

A menet végül is egy hídon átkelve a Corib folyón, egy kisebb parkban kötött ki, ahun egy kisebb (nagyon kisebb) színpad volt egy darab DJ-vel.

A DJ....

Némi technikai porbléma....

...akarom mondani perzisztáló technikai porbléma.

És frankón felkészültek mindenre, hátha valamelyik résztvevő félrenyelne egy alacsonyabban röpködő hajtűt:

Miután mindenki elhelyezkedett... nos ez így nem teljesen valósult meg: az érkezés után egyből megkezdődött az emberek szivárgása kifelé a parkból, a maradék meg próbálta figyelmen kívül hagyni a feltámadó szelet és az elkerülhetetlen esőre utaló jeleket. Mindenesetre elkezdődött műsor. Vagy valami afféle. Előszőr egy hölgy beszélt. Sokat. Hosszan. A lényeg természetesen a pénzgyűjtés volt a SHOUT egyesület számára, akik kifogytak a rendelkezésre álló pályázatokból. [A nő a szónoklata után többedmagával, vödrökkel együtt körberohangált, hogy segítségért kiáltó szavait közvetlenebb pénzgyűjtési stratégiával is megerősítse. Természetesen én közöltem vele, hogy jelenleg én nem rendelkezem megfelelő anyagi háttérrel, hogy eme nemes cociális tevékenységet támogassam (mindezt belegyömöszölve egy sokatmondó "No, sorry," mondatba). Mire a nő halál frankón megsértődött és csapkodva (!) távozott.]

Ez után következett műsor első, utolsó, és egyben egyetlen fellépői: azok a fiatalok, kik a menetet végigdobolták. (Nagy meglepetésre, itt is ezt művelték...)

Egy darabig bírtam a műsort, de 'osztán gyütt a kvázi-minden-blog-végét-okozó-eső. (Persze az igazat megvallva 20 perc után baromi unalmasak voltak a skacok, így távozásom inkább ennek volt betudható s nem az egyre inkább szemerkélő esőnek.)